Nem minden horror ami véres.
Csak a kisujjamat kéne megmozdítanom, hogy gyanúba keverjelek. Senki sem hinne neked. Még egy képpel is alá tudom támasztani az "igazamat".
Elég egy kis propaganda szöveg és máris a fél internet értem sír.
De vajon felmerülne bárkiben is, hogy ez csak egy szimpla ételallergia?
Az igazmondók igazsága érdekében csak semlegesen szemléljük, majd engedjük el lájkvadász hajlamunkat.
Mindörökké, ámen.
Vagy már meg is történt?
Mit csinálsz, ha a sötét utcán valaki csendesen mögéd lopózik és azt teszi, amit legrémebb rémálmaidban se gondolnál - fegyvert emel rád? Vagy fegyver nélkül, egyszerűen neked esik és fojtogatni kezd?
Nekem szerencsém volt, időben elmenekültem, és tanultam belőle, tanulj belőle te is, ne kelljen még egyszer megtörténnie.
Jó környéken lakom, ami annyit tesz: ritkábban alakul át rossz környékké. De átalakul! 2 másodperc elég, hogy
pont ne jöjjön senki, se autó, se ember, és máris mögéd lopózik az ember, de egy valami feltűnik. Nem udvarolni akar. Rutinból tudom, mit kell tennem olyankor, mikor bátor kalandorok a nyomomba erednek, de eddig az esetig ártalmatlanok voltak. Elég őket elhessegetni, és ezzel az ügy le is szokott zárulni. De ha valaki pont tartja a lépéstávolságot éjjel kettőkor, az tűnjön fel.
Velem megtörtént, veled is megtörténhet! Az én rutinom nem vált be, nem volt elég: én csak a telefonommal matattam, hogy érezze a magabiztosságot, de alulbecsültem a helyzetet. Ez az, amit nem szabad! Ne légy olyan naiv mint én! Megállt, én a telefont a fülemhez emelve hátrasandítottam, és amit akkor láttam, nem hittem el. Szerencsére nem kezdtem el gondolkodni, hogy "ez most tényleg?!" "de komolyan?!" "De hogy ilyen van?!" Az arcát nem láttam, a lassan felemelkedő kezét viszont igen. Nyugodt volt, nem remegett. Tudta jól, mit csinál. Mire leesett, hogy ez tényleg egy pisztoly, addigra már a két szemem közé szegezte, bal kézzel a jól ismert csattanó hanggal élesítve azt (szakkifejezésre cserélem, csak mondjátok el, mi az. felül töltős, meghúzós hang). Talán a véletlen műve, talán átgondolta, de a fényviszonyok is pont úgy alakultak, hogy ne lássam az arcát, ő viszont lásson engem. Nem ért hozzám, nem mondott semmit, csak célzott. Én a világban való csalódottságomnak adtam hangot, kezemből az aszfaltra esett a telefon, futásnak eredtem. Magassarkúban. Hála az égnek, hogy egyből ki tudtam lépni belőle, mezítlábas rövidtávfutás rekordot döntve, és csak arra gondoltam, hogy nem szabad hátrafordulni. Mert nincs semmi információ értéke annak, amit akkor láthatok. Minden elvesztegetett tizedmásodperc számít. A gondolat forró nyomokban manifesztálódott a hátamban. Oda vártam a golyót. Minden izmom megfeszült. Készültem a halálra, mégis kapaszkodtam a túlélés gondolatába, nagyon erősen ragaszkodtam a testi épségemhez. Még ha "csak" gumilövedék lett volna, az is képes maradandó kárt tenni, mondjuk az agyamban, vagy a szememben...Az egyetlen pont, ahol hátranéztem, az én utcám volt. Ha esetleg utánameredt volna, nem megyek haza. Nem lett volna időm kinyitni a kaput, viszont megtudta volna, hol lakom, amivel másokat sodortam volna veszélybe. De szerencsére nem így történt. Hogy mit akart? Ki tudja, kit érdekel, ez nem is kérdés! Ő akkor és ott egy másik ember élete felett önkényesen ítélkezett. Talán meg sem volt töltve a pisztoly, de nyilván nem kezdem el körülszaglászni, hogy vajon csak egy rossz vicc áldozata vagyok-e.
De nem is csak erről van szó. 2 másodperc, elmúlt, mintha meg sem történt volna. Ámde, utcán egyedül sétálni már csak gyomorgörccsel fogok, vagy egyáltalán idegennek előbb húzok be, mint hogy meghalljam, hogy ő csak a Kálvin térre szeretne eljutni. És ami a leginkább igénybe veszi a készenléti idegrendszert, a lehetőségek vizslatása. Mikor változik át egy békés környezet fenyegetővé. A séta többé nem lesz felhőtlen. Az élet többé nem lesz könnyed. Az éjszakai hazamenés többé nem lesz ingyen - taxira vajon válthatok bérletet?
Hazaérve már volt időm reagálni, feldolgozni. Pár gondolat végigfutott a fejemben. Mi van, ha buli után örömmámorban sétálgatok hazafelé egy kevésbé együttműködő cipőben? Mi van akkor, ha mögém lépve leteper és megerőszakol? Mi van, ha elkezdek védekezni, és akkor lő le? És honnan tudják meg a barátaim, ha esetleg meghaltam? Valahogy eleve hárításra vagyunk kitalálva. Azt gondoljuk, velünk ilyen nem történhet. De amikor mégis, akkor fizikailag érzékelhető, ahogy átíródik ez a séma az élethez való hozzáállásunkban. Én így éreztem. De ennek van jó oldala is. Most örülök, hogy lyuk van a seggemen. Nem érdekelnek a ráncaim, nem érdekel hogy a pasik hülyék, nem érdekel, hogy mennyi sikert értem el az életben. Annak örülök, hogy élek. Annak meg pláne, hogy mindezt sértetlenül úsztam meg! A telefonomnak annyi, de az adataimat máshol is tárolom, nem veszítettem el semmit. Nem akarok egy szar világban élni, ezért azon kívül, hogy kerülöm az ilyen helyzeteket, kullancsként emelem ki a történetet az életszeretetemből. Nem adom meg neki azt a hatalmat hogy bármilyen hatással legyen a kialakult világképemre.
Azonnal jelentettem a rendőrségnek. 107 a számuk, de a 911 is működik. A rendőrök maximálisan helytálltak. Mindenféle sztereotípiát felülírva valóban szolgáltak és védtek. Komolyan vették a bejelentésemet, kijöttek, nemcsak szakszerűen, de empátiával jártak el. Dolgoznak az ügyön.
Figyelem! Ha már éjjel mászkálsz a városban (nem szabad! nem szabad!), nem vagyok szakértő, ezek csak javaslatok, mit tegyél, mi legyen nálad az ilyen esetekre:
Veled is megtörtént? Ne hallgasd el! Segíts másoknak időben felkészülni a váratlanra!
